A ’70-es évek szülötte vagyok, vagyis kütyü mentes világban nőttem fel. Nem volt x-boksz, táblagép, sőt még vonalas telefonunk sem! Nem kergettünk pokemonokat, csak egymást kint az utcán, a sárban. Igen, az utcán. Manapság már nem merjük kiengedni a gyerekeinket a kapun túl, mert lépten-nyomon arról szólnak a hírek, hogy már megint eltűnt egy gyerek. A bajt pedig jobb elkerülni! Jobb félni, mint megijedni elv szerint élünk sokan, és nem kockáztatunk, féltjük a kincsünket! Ők pedig nem tudnak mit kezdeni magukkal, és egymással. Nyomják a kütyüt reggeltől-estig. Már, ha hagyjuk nekik!
Anno 30-35 éve mi nem unatkoztunk! Ha nem kint játszottunk, akkor a lakásban töltöttük a játékainkkal az időt. Pedig negyed annyi sem volt belőlük, mint a mai kor gyerekeinek. Ők mégis unatkoznak.
Jöjjön hát egy-két, a szülői házban még fellelhető játék, a régi kedvencek közül!
Kezdeném ezzel a macival, ami idén lesz 42 éves! Az első karácsonyomra kaptam! Szeme is van, az orra mögött! 🙂
Imádtam babázni! Babáim pedig voltak, mindenféle méretben. Mára ennyi maradt belőlük. Néhányat elajándékoztunk, néhányat a lányom leamortizált.
A babázás elengedhetetlen kelléke a babakocsi. Nekem ilyenem volt, illetve ezzel is a lányom játszik mostanság.
A könyveket is nagyon szerettem lapozgatni! A kedvencem a Sehány éves kislány. Ezek közül néhányat ma is megtalálhatsz a könyves boltok polcain!
Persze van két öcsém, így a szüleim az ő játékaikat is megőrizték.
Autózni minden fiú szeret. Némelyik már jól elkopott, de a célnak megfelel! A fiam koptatja tovább őket.
Az én öcséim tudták hogyan kell harcolni! Igaz, nem volt Nerf puskájuk! Katonáik viszont voltak szép számmal.
A fél lábú, fél kezű katonáknak pedig mindig lehetett berakni új végtagot, legfeljebb nem stimmelt a színe, de azzal már nem foglalkoztak.
Ezek a műanyag indiánok, és harcosok pedig folyton felborultak.
Legonk már nekünk is volt, ha egy ilyen házat össze tudtunk rakni, nagy volt az öröm!
A fehér elefánt, és a fekete zsiráf pedig senkit nem zavart.